Szóval az elmúlt időszakban nem volt szerencsém a konyha területén. Nem sikerültek nagyon jól a próbálkozásaim - vagy elsóztam (nagyon..), vagy szétesett a hal, vagy én már nem is tudom mi volt a baj, de teljes szomorúságban és csalódottságban álltam a kis konyhám közepén. Olyan rossz amikor tudatosul, hogy nem veszett el titkon bennem egy Julia Child (persze olyan, aki egyből ráérez a dolgokra) és muszáj szép lassan végigjárnom a lépéseket, elkövetni azokat a hibákat, amiket minden kezdő szakács elkövet. Tehát mostanában így teltek a napjaim és a 3. picit félresikerült recept után már majdnem otthagytam az egészet a francba - kitartásból és türelemből jeles.

Viszont most szabadságon vagyok 2 napig, szóval visszamerészkedtem a konyhám felségterületére, csak most sütögetni. Mindig is jobban szerettem sütni, mint főzni. Szeretem a hozzávalókat, elkészíteni a krémeket, piskóta alapokat (állítom finomabb, mint a már megsült sütemény), nézni az összekevert hozzávalók színét, állagát, figyelni,  ahogy átalakulnak - teljesen kikapcsol, csak ajánlani tudom. Répatortának futottam neki, ugyanis legfőbb célom megtalálni a tökéletes receptet, na meg végre spatulával díszíteni egy igazi tortát, mint a cukrászok, mert az olyan jól néz ki, hogy esküszöm már csak emiatt is gondolkozom, hogy elvégzek egy cukrász képzést - hogy profi módon díszítgethessek tortákat.

Egyébként kívülről nézve elég nevetségesen túlreagálom a dolgot - éppen sül a torta alapja - 5 percenként nézek rá, guggolok a sütő előtt, szuggerálom azt a szerencsétlen piskótát, pedig pont, hogy meg kellene nyugtatnia a sütögetésnek...hm. Ezek szerint a konklúzió az, hogy az összeállításig megnyugtat, utána meg azon aggódok, hogy finom lesz e. Picit már most fura a süti teteje...

(ha jó a végeredmény, hozok receptet).